Nemzetiségi Önkormányzatok bemutatása


Apátistvánfalva

Apátistvánfalva, szlovén neve Števanovci az Őrségi Nemzeti Park, a VEND-VIDÉK területén fekszik. Település szerkezetét a szórvány beépítettség jellemzi. Egy-egy ház külön dombtetőre épült és körülötte helyezkednek el a művelt földek és legelők.

Területe 1978 óta szigorúan védett és 2002 óta a nemzeti park része. Lakosság száma 400 fő körül van. Alpokaljai dombságon fekszik, erdőkkel és dombokkal körülvéve. A vidékre jellemző az európai szinten is ritka növény- és állatvilág, amely különösen gombákban és lepke faunákban gazdag.
Története
A 19. század végén Istvánfalu és Újbalázsfalva összevonásával jött létre. Istvánfalu valamikor a szentgotthárdi ciszterci apátság birtoka volt, első okleveles említése 1328- ból származik, amely szerint a község nevében benne van az István név. Névadója Harding Szent István, egykori apát, akinek 1683 óta minden nyáron búcsút tartanak és akinek tiszteletére a templomot is emelték.
A 17. században, pontosabban 1622-ben, az akkor Istvándként említett falu és a szomszédos Börgölin( ma Újbalázsfalu) meghódol az oszmánoknak. A tiszttartó jelentése szerint, a meghódolás előtt egy évvel a kanizsai várból Vasvármegyébe feltörő török lovasok behatoltak a két községbe, s felgyújtották .”Czak 5 ház maradot megh.” ,s 40 embert, köztük egy bizonyos”Donczecz Mihály”t, feleségét és gyerekét és egy „Koczai Jakab” nevezetű lakos fiait vitték el, akikért 400 illetve 15 forintot kértek váltságdíjért. Az emberek amúgy hiába hódoltak meg, mert a sarcot a foglyokért ki kellett fizetniük és nem sokkal később rác lovasok törtek be, akik három embert gyilkoltak meg, négyet rabságba hurcoltak.
Az I.-II. világháború hősi halottainak nevei a domborművön találhatók. Az Árpád fejedelem sisakján lévő tollat korábban a leventék puskával lelőtték, nemrégiben újrafaragták.
Az 1664-es szentgotthárdi csata idején a falut újfent elpusztították, de a lakosság túlélte a szörnyű megpróbáltatásokat.
A megfogyatkozott lakosság a háborúk elmúltával újra gyarapodásnak indult, a település fejlődésnek indulhatott. Néhány német családot is betelepítettek, de azok csakhamar beolvadtak, s mára csak nevük utal az etnikumukra.(Gmeindl, Grebenár)
A falu lakói a 19. században egészen az I. világháború végéig sertés- és borjúhúst szállítottak Stájerországba, valamint jelentős volt a fazekasság.
A település mai napig is 90%-ban szlovén(vend) nemzetiségű és katolikus vallású.
1785-ben Szily János közreműködésével épült katolikus temploma, amely fontos központtá tette a községet. Egy időben tartozott hozzá Börgölin, Permise, Markócz, Orfalu, Szakonyfalu és Tótfalu magyarországi szlovén községek. Jelenleg csak Kétvöly és Orfalu falvak a részei.
A község védőszentje és névadója az angliai Harding Szent István, akinek képmása a falu címerében is benne van, s jobb kezében a templom miniatürizált mása, jelképezve Istvánfalvát.
2005- ben a templomban egy emléktáblát állítottak, mely tartalmazza az 1785-2001 között itt szolgált lelkipásztorok neveit és káplánokét is.

A településen két nyelvű oktatást folytató iskola van, amely jelenleg felújítás alatt áll. A legkisebbek a település óvodájában kapnak nevelést – oktatást. Körjegyzőség működik, amelyhez Kétvölgy és Orfalu is tartozik.
2006 óta külön Szlovén Kisebbségi Önkormányzat működik a településen, amely legfontosabb feladata a nemzetiségi nyelv, kultúra megőrzése és ápolása.
Ezért már hagyománnyá fejlődött a szlovén néptánccsoportok találkozója májusban és az amatőr színjátszó csoportok találkozója ősszel.
A helyi általános iskola az alacsony tanulólétszám miatt is mindent megtesz a nyelv, kultúra ápolása terén.
Nagyon jó kapcsolatot alakított ki a szlovéniai iskolákkal.
A kapcsolattartások színterei: közös hospitálások, kulturális és sporttalálkozók, közös táborok.
Nagy hagyománya van a nemzetközi fazekas tábornak is.
A délutáni szakkörök is a nemzetiségi nyelv keretében történnek: fazekas szakkör, szlovén néptánc, énekkar.
Emellett diáksportkör és természetvédelmi szakkör is működik.

Kétvölgy

A szlovén Rába-vidékhez tartozó Kétvölgy nevét a XX. elején még hiába kerestük volna a térképen, hiszen jelenlegi magyar nevét Permise és Ritkaháza egyesülése után kapta. E kettőséget őrzi a település jellege, szlovén elnevezése (Verica-Ritkarovci), valamint a szlovén nyelv két nyelvjárásváltozata, melyet az itt élők beszélnek.
Településtörténet

A szlovének már a 6. században megjelentek a Rába és a Dráva közötti területen. A Mura és a Rába közötti gyéren lakott területre történő betelepítésükre a 12. század során került sor, miután III. Béla magyar király1183-ban Szentgotthárdon megalapította a ciszter apátságot. A szerzeteseknek birtokuk megműveléséhez munkaerőre volt szükségük. Ilyen munkaerőt jelentettek a már itt lakó, valamint a mai Murántúlról és a szlovén Stájerországból idetelepített szlovének. A szentgotthárdi apátság majorjaiból ők hozták a mai napig fennmaradt településeket.
Az oklevelek először 1387–ben említik a falut, Permise és Mechnuk néven, utóbbit 1645-től hívták Ritkaházának. A dobrai birtokhoz tartozó terület, „Dobra-földe” először az őröké volt. A szentgotthárdi apátság birtokában, 1213-ban erősítette meg II. Endre, de az apátság feltehetően már az alapításkor kapta ezt a birtokot. 1391-1528 között a Széchy nagybirtokos család lett az apátság és a hozzá tartozó falvak kegyura. 1582-ben Lobkovitz László nyert új adományt a dobrai uradalomra, majd leánya, Poppel Éva, Batthyány Ferenc felesége hozta magával a birtokot hozományként. A dobrai uradalom mindvégig Batthyány-birtok maradt.
A 11. századtól a Mura és a Rába közötti szlovén községek közigazgatásilag Vasvármegyéhez tartoztak.
1632-től a két falu, hogy elkerüljék a pusztítást, kényszerből adót fizetett a törököknek. Ezekből az időkből ered egy legenda Permisén, miszerint a szentgotthárdi csatában megvert ellenség egy apró erdei völgyben helyet foglaló tisztás forrása mellett elásott egy kis méretű aranyborjút vagy bikát. A hely neve szlovénül Törnyek.
A szlovén Rába-vidék lakói egészen a 19. század közepéig a szentgotthárdi cisztercita apátság jobbágyai voltak.
A kiegyezés utáni magyarosítási törekvésekkor, 1895-ben Ritkaróc nevét Ritkaházára módosították, sőt a két település addigi tizenegy dűlőnevéből is ötöt magyarosítottak, hasonlóképpen, mint más szlovén falvakban is.
A trianoni békeszerződés után kilenc szlovén település marad Magyarország területén, köztük Permise és Ritkaháza. 1944-ben először egyesítették a két települést, majd két évre rá különválasztották őket, és 1950-ben újra egyesítették őket Kétvölgy néven.
A település a szlovén és osztrák határ közé ékelődő szlovén Rába-vidékhez tartozik, amely az ország egyik legértékesebb természeti területe és az Őrségi Nemzeti Park része. A településre a szórvány településforma a jellemző, amely Magyarországon csak ezen a vidéken található. A kiváló természeti adottságok, a változatos felszín, az igazi csend, a nagyszerű levegő és az itt élő emberek vendégszeretete sok látogatót csalogat a településre.

Szórványtelepülés szerkezet

Kétvölgy irtásterületen keletkezett szórványtelepülés. A települést körülölelő, erdővel borított dombokon és völgyekben elterülő dülőkön találjuk a házakat. A házak házcsoportokat (körzeteket) alkotnak. A házcsoportokat alkotó házak lakói általában rokonok. Legtöbbször a szülők földbirtokán építkeztek a gyerekek, majd késöbb közeli vagy távoli rokon örökölte a házat. A házcsoportok körül egy tagban van az eredeti családi birtok, csak a késöbb örökölt vagy vásárolt birtokok esnek távol a portától. A házcsoportok többsége a birtok első tulajdonosának nevét viseli.
A szlovén Rába-vidékre jellemző, hogy az egyes házak, illetve családok háznevet is viseltek, mert sok volt az azonos vezetéknévvel rendelkező családok száma (pl. Doncsecz, Oreovecz, Domiter). Ezek a nevek utalhatnak foglalkozásokra, csúfnevekre, egykori családokra, keresztnevekre, egyéb jellegzetességekre. A család kihalásával a házneveket a nem rokon család is örökli. A lakók egymást háznevükön ismerik, emlegetik és szólítják.

Zsúpfedeles boronafalú ház

A Kétvölgy, Fő utca 36. szám alatt található a műemlékvédelmi oltalom alatt lévő épület, az eredeti helyén helyreállított, zsúpfedeles, döngölt agyagpadlós, boronafalú, füstös konyhás ház. Valaha kerített háznak épült, de mára csak a szoba + konyha egysége maradt fenn. A településen lévő nagyméretű erdős területekből adódóan korábban az építkezés anyaga a fa volt. A boronafalú háznál a falakat tölgy vagy gesztenye koszorúkra rakták, s négy tölgyfatuskóval támasztották alá. A falakat fenyőboronákból keresztvégesen állították össze. A falakat sárral bekenték, majd bemeszelték. A tetőt rozsszalmával – zsúppal – fedték. Az épület jellegzetessége az ún. füstöskonyha, melyben nagyméretű sárkemence található, tűzpatkája fölött pedig az itteni szlovén falvakra jellemző boltozott szikrafogó van. Az ablakok kicsik, kevés fényt engednek be, inkább szellőztető szerepük volt. A konyhában gomolygó füst elvezetésében a mennyezeten kialakított nyílásról induló deszkakémény segített.

„Szoknyás” harangláb

Ritkaháza sokáig a nagy-dolinczi plébániához tartozott egyházilag, s külön temetője volt. Haranglábját 1865-ben építette a község lakossága. A nagy távolság okán a hívek kérésére igazították a települést Felsőszölnökhöz, ahová 1987-ig jártak istentiszteletre a lakosok.
A harangláb állításának körülményei a mai napig fennmaradt a lakosság emlékezetében. A harangláb helyéről az emberek összevesztek a bíróval, aki saját háza mellett egy völgyben kívánta felállítani. Néhány fiú a kocsmáros kérésére ellopta egyik este a harangot, ami a bíró házában volt, és felhozták erre a dombra, ahol teljes erőből verni kezdték a harangot. A harang hangját állítólag három faluban is hallották, ezért az emberek a haranglábat a kocsma mellé, erre a dombra állították fel.
Négy harangtartó tölgyfa oszlopa egymást keresztező tölgyfa talpon áll, a tölgyfa talpak tartják a szoknya tartóoszlopait is. Az összes oszlopot két irányba ducok és könyökfák merevítik ki, és koszorúgerendák fogják össze. Ezekre támaszkodnak a szoknya szarufái. Valamikor a harangláb szoknyatetőjét és harangtorony sisakját is zsúppal fedték.



Orflau

Fekvése

Az osztrák-magyar-szlovén határ találkozásánál, az osztrák határátkelőhöz 12 km-re, a szlovén határátkelőhelyhez 4 km-re található.

Története

Orfalu községet a vele szomszédos Újbalázsfalvával (ma Apátistvánfalva része) a 16. században említik oklevelekben. 1583-ban mint Orfalou néven lelehetjük fel az oklevelekben.

A község helye minden kétséget kizáróan a 12. század vége előtt lakatlan erdősség volt. Amikor III. Béla magyar király franciaországi ciszterci szerzeteseket telepített le Szentgotthárd helyén, akkor a térség fejlődésnek indult. A ciszterek szlovén főldmíveseket telepítettek le, s majorokat hoztak létre. Az orfalusi majorok egészen a XX. századig fennmaradtak. Az akkori mezőgazdaság fejlettségének ékes példája Orfalu természeti értékeinek mai napig meglevő sértetlensge.

A 17. század szomorú epizódja a falu történetében. 1625-ben meghódol Orfalu az oszmán-törökök előtt. Így olvashatunk erről a tiszttartó jelentésében: „Az holdulás előt való esztendőben rablotta el őket a török, az egész falut mind el égette, 18 ember ben éget, hatvant el vitt, kettőnek fejét vette, minden marhájokat el hajtotta, legh alabb No 300. Változtak megh bennek heten, Maticz Sebján feleségestül tall. (tallér) 300, Zeteg György feleségestül tall. 600, Zetek Markó tall. 100, Más Mesicz Sebján felesége tall. 150, Bothi Marton felesége tall. 80. Az többi mind oda vannak.” Akiket tudtak kiváltottak, de ezt követően több mint hat évtizeden át adót fizettek a törököknek, csakhogy el kerülhessék a pusztítást.

A falu említésekor már más birtokába tartozott. Előbb a Thurzók, azután a Poppelok, végül Széchy Mária tulajdonába került. A 17. században a szentgotthárdi ciszterci apátság visszakapta, s ennek tulajdonában volt a 19. század közepéig.

A XIX. század végén még 289, nagyobbrészt katolikus, kisrészt ágostai evangélikus vallású orfalusi lakost tartottak nyilván. A lakosok közül időközben sokan máshová települtek, nagyon sokan Amerikába, s 2000-re már csak 56 lakost tartottak nyilván. 2001-ben 55 lakosából 51 szlovén nemzetiségű volt. Ebben az évben a felújított harangláb mellett emléktáblát avattak fel, amelyen az akkor élt lakosok nevei láthatók alfabetikus sorrendben.

Képes videó összeállítások a település életéből: